Amikor írsz, te is belekerülsz a képzeletbeli világodba? Látod magad előtt a helyszíneket, a szereplőket, a viseletet? Vagy nem?
A vizualizáció segíthet ezen.
A cikk eleje egy kissé személyesebb sztori, ha csak a rád vonatkozó rész érdekel, az első bekezdéseket nyugodtan ugord át!
2017-ben, egy szűrővizsgálat során kiderült, hogy egy hatcentis daganat található a vesémben, amit később rosszindulatú elváltozásként diagnosztizáltak. Akkor 39 éves voltam, otthon egy hat- és egy hároméves kisgyerek várt rám. Sosem felejtem el az ultrahangos doktornő arcát, a részvétet a tekintetében, ahogy közölte a híreket. Olyan gyorsan történt minden, hogy csak kapkodtam a fejem: vizsgálatok, kórház, műtét. Egy vesével kevesebb. Megijedni sem volt időm akkor, de később különös tünetek jelentkeztek nálam: éjszakai fulladás, nappali légszomj, gyengeség. Újabb vizsgálatok sora, amelyek kimutatták, hogy fizikailag – amennyire ilyenkor csak lehet – minden tökéletesen rendben van.
Egy idős doktornő javasolta, hogy foglalkozzak a végre a lelkemmel is, egy kedves barátnőm pedig, aki szintén érintett volt, elrángatott a Tűzmadár Alapítványhoz, Simonton-tréningre.
A tréningen megtanultuk, hogy milyen fontos látni magunkat gyógyultan, látni a jövőbeli énünket 10-20-30 évvel később, boldogan, elégedetten, olyan személyekkel körülvéve, és olyan tevékenységeket folytatva, amelyek örömet okoznak nekünk, és kiteljesítenek. Fontos ahhoz, hogy legyen erőnk végigcsinálni a kezeléseket, a vizsgálatokat, vagy a későbbiekben – gyógyult betegként – megküzdeni a mindennapok kihívásaival anélkül, hogy visszaesnénk, hogy újra megbetegednénk. Vizualizálni tanultunk – azaz a csukott szemhéjunk alatt világokat jelenítettünk meg – olyan világokat, amelyekben szívesen tartózkodunk, ahol lecsendesíthetjük az elménket: tengerpartot, hegytetőt, mindenki a maga kedve, hajlama szerint. (Kitalálod, hogy mi az én képzeletbeli meditációs helyszínem? Elárulom: egy gyönyörű könyvtár. 😊)
Ismerős a dolog? Amikor írsz, te is belekerülsz a képzeletbeli világodba? Látod magad előtt a helyszíneket, a szereplőket, a viseletet?
Vagy nem?
Be kell vallanom, hogy nekem nem nagyon ment ez a vizualizációs dolog. A szemhéjam mögött maximum piros pöttyök táncoltak. Pedig annyira igyekeztem! Csalódottságomban majdnem feladtam. Végül aztán vettem a bátorságot, és elmondtam a tanfolyam vezetőjének, hogy én semmit, de tényleg semmit sem látok. A válasza felszabadító volt: nem baj. Az emberek többsége így van ezzel. Van, aki nem lát semmit, hanem verbálisan mondogatja magának, mit kellene látnia. Van, aki csak életlenül, egy-egy pillanatra látja meg a dolgokat. Van, aki egyszerre nem látja a „nagy képet”, amit szeretne – mindig csak egy-egy részletbe kapaszkodik. Kevesen rendelkeznek igazán filmszerű képzelettel. De a dolog tanulható. Vannak módszerek, amelyek segítik a képzeletet. Ha sikerült igazán ellazulni, relaxálni a vizualizáció előtt, akkor élesebb lesz a kép. És egyébként se aggódjak – a gyakorlat, akkor is működik, ha éppen nem látok semmit, csak elmondom magamnak, mit is kéne látnom.
Nagy kő esett le a szívemről.
És valami átkattant a fejemben is.
Már nem görcsöltem rá a gyakorlatra, nem szorongtam a „látás” képességének hiánya miatt. Inkább kíváncsi lettem: mennyire fejleszthető ez a képesség, mi az én személyes maximumom? Életlen, ködben kavargó kép? Egy pillanatra felvillanó? Apró részletek? Színes-szagos-szélesvásznú?
Így már sokkal jobban ment a tanulás, a gyakorlás.
Tanultam egy módszert is arra, hogyan jeleníthetem meg a képzeletemben jobban a belső meditációs helyszínemet: éber állapotban, papírra, színes ceruzával rajzoltam le azt, amit a tudatalattim diktált, és ez a kép sokat segített abban, hogy csukott szemmel is magam elé tudjam képzelni. Később már fordítva is működött a dolog: ha láttam valamit relaxált állapotban, utána le tudtam rajzolni éberen is.
A „magam előtt látás” képessége jól jön a szerkesztői munkám során is (bár az igazság az, és ez lehet, hogy a kevés gyakorlás miatt van így – hogy a teljesen tiszta, éles belső kép a mai napig ritkaságnak számít nálam).
Így, ha az előző kérdésemre „nem” volt a válaszod, ne csüggedj, mert én is azt mondom neked, amit akkor, régen nekem mondtak: nem baj. Nem baj, ha még nem látod. Nem baj, mert anélkül is működik. De ha szeretnéd, és úgy érzed, segít, fejlesztheted is ezt a képességedet: a belső látás képességét.
Régen az írók sokszor szerhasználattal (ital, drogok) oldották meg, hogy „lássanak” dolgokat. Én ezt kifejezetten ellenzem. Szerencsére nekünk, huszonegyedik századi alkotóknak már elérhetőek sokkal szelídebb módszerek is: a relaxáció, a meditáció, majd az ellazult állapotban végzett vizualizáció. Ha rászánod az időt, hogy megtanuld, és rendszeresen gyakorold, ha megtanulod irányítani, akkor az sokkal nyitottabbá teszi az elméd, sokkal könnyebb lesz megfogni a tudatalattidból érkező ihletet.
A fentebb említett rajzos módszer is segíthet: egy másik kreatív művészeti ágban gyakorolt tevékenység erősítheti az írói kreativitásodat is, és fejlesztheti a vizualizációs képességedet. De segítségül hívhatsz egy rajzolót, vagy akár az AI-t is az alkotáshoz: leírod neki, hogy milyen világot/szereplőt szeretnél látni. Minél pontosabban fogalmazol (ami ugye eleve jót tesz az írásodnak is), annál egyedibb lesz a képed. És azután ezt a képet próbáld meg megjeleníteni a képzeletedben. Meglátod, életre kel, és nem lesz ugyanolyan, mint amit az AI generált neked.
Tanulj, kísérletezz, fedezd fel azt az egyedi alkotói kombinációt, ami neked működik.
Örömteli alkotást kívánok neked!
Ha érdekel a vizualizáció technikája, nézd meg ezt a videót.
